Valahogy ez a leguncsibb rész számomra. Bemutatkozás…

Ez már olyan elcsépelt és egyben nehéz feladat is. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ki kíváncsi erre, hiszen semmi extra és meghökkentő nincs itt a sorok között. De mindegy, legyünk túl rajta, végülis ha nem érdekel, úgysem olvasod el, nem?

De azt meg be kell lássam, hogy én személy szerint mindig is utáltam, amikor inkognitoban voltak a tulajdonosai bárminek is. Mindig azt gondoltam, hogy biztos olyan nagy emberek, hogy már nem mutatkoznak a saját éttermükben, üzletükben…Elérhetetlennek éreztem őket és ez sosem volt szimpatikus. Én azokkal tudtam azonosulni, akik az arcukat adták a vállalkozásukhoz. Akik elérhetőek voltak. Egyszerűen sokkal nagyobb volt a bizalmam, az érdeklődésem és az elköteleződésem az ilyen helyek iránt. Főleg ha még a tulajdonosok olykor dolgoztak is bent. Tudtam, ha egyszer én állok majd a másik oldalon, én ott akarok lenni, a része akarok lenni. Hiszen ha nem akarnék, akkor minek is csinálnám?

Igazából itt kezdődik a bemutatkozás…

Szóval Axi vagyok. Pinezits Alexandra. Vidéki lány Kópházáról. Klasszik két gyermekes család sarjaként sodort Szombathelyre az élet, amikor is tesi tanár akartam lenni. Egészségtan-testnevelés tanári szakon diplomáztam 2008-ban. Tanítani akartam, de akkor még egész más szelek fújtak… Ez már a sztori… Pályakezdőként két megyében sem kaptam tanári állást, így kényszerből, de lemondtam a tanári pályáról. Haragudtam a rendszerre, aminek nem kellettem. Muszáj volt tovább lépni, de a merre volt a nagy kérdés… Dolgoztam multi levelben, aztán azóta is egyik legjobb barátnőm https://www.tudatoshedonizmus.hu - azaz Ercsi gofrisütőjében, kocsmában, takarítottam és bébiszitterkedtem, felszolgáltam Ausztriában… Nem szerettem igazán egyiket sem. Nagyon szenvedett a lelkem, mert éreztem ott legbelül, már amennyit az önbizalomhiányom szűrőjén keresztül érezni engedtem magamnak, hogy én többre vagyok hivatott. Éreztem, hogy buzog bennem a vágy, hogy az a sok belém gyűlt érzés utat akar törni magának. Legszívesebben ordítottam volna, hogy itt vagyok világ, vegyél észre! …de sokáig nem történt semmi.

Egy főiskolai tanárom, Dr. Mosonyi Tamás http://szomuhely.hu volt az a személy, aki valami olyat látott meg bennem, amit senki más. Tamásnak saját tréning cége volt már akkor is. Imádtam az óráit, kommunikációt tanított nekünk. Megfertőzött a kommunikáció világa, pontosabban a tréneri szakmáé és elkezdtem párhuzamosan az a sok minden más mellett tréningekre járni és tanulni Tamástól. Azóta már sok közös és önálló munkám, megbízásom volt már és van jelenleg is, de ezt az oldalamat sokan nem ismerik. Nem titkolt szándékom a távoli jövőben csak ezzel foglalkozni. Tréningekkel, tanfolyamokkal, oktatással.

Persze mindig is vonzódtam az egészségtudatosság és a reform táplálkozás iránt, annak ellenére, hogy nem vagyok se gluténérzékeny, se vegán és nincsen semmilyen ételallergiám sem. 2010-ben ismertem meg a férjemet. Az hamar kiderült, hogy nagyon hasonló vágyaink és elképzeléseink vannak a jövőt illetően, úgyhogy innen már együtt kerestük az utunkat. Sokféle diétát, táplálkozási irányzatot kipróbáltunk együtt, az egyik ilyen a Paleo volt, amivel egyébként 1,5 év alatt szépen át is alakultunk, csak aztán eljött egy pont. Tudod, amikor ott legbelül, a lelked mélyén érzed, hogy valami nem oké…és ezzel együtt megfogalmazódott egy kristálytiszta elképzelés arról, hogy mivel is akarunk foglalkozni a jövőben. 

Az Ausztriában gyűjtött pénzemből, némi családi támogatásból és Petya totálkárra tört autójának árából indult el az Életkert, ami anno még Az élet étterme néven nyitotta meg kapuit 2013.08.01-én! Vegán, gluténmentes, hozzáadott cukormentes kínálattal indultunk és azóta is ezt a vonalat tartjuk. Amatőr módon, tudás és szakképzettség nélkül, nevetségesen kevés kezdőtőkével és ennek következtében mindenféle kreatív megoldással élve indult útjára a történetünk. Csak hogy legyen elképzelésetek, mondok egy példát. Hely szűkében a pincében kellett konyhát kialakítanunk, melynek padló burkolatához ismerősöktől elkért maradék járólapokból, kb. 15 féle színű és méretű lapból burkoltattuk le. (Szegény burkoló… :)) Mindent amit lehetett saját kezűleg, illetve családon belül oldottunk meg, drága apukám és apósom dolgoztak a legtöbbet, hogy ez a mi fejünkből kipattant őrültségnek tűnő ötlet megvalósulhasson…